Akarsz róla beszélni?

Igen, akarok. Szeretném megosztani, hol is kezdődött és hogyan és mi történt azóta. Három éve lesz májusban, hogy összeházasodtunk. Ez a szerelem, ez a kapcsolat amióta csak tart, zökkenőmentes, nyugodt és nagyon boldog volt. Mi mindig is nagy egyetértésben voltunk együtt, talán azért, mert megismerkedésünk sok évvel régebbi történet, mint szerelmünk. Mi már ismertük egymást amikor egymásba szerettünk, nem voltak nagy meglepetések és ez korábbi kapcsolataink után olyan jó volt és tökéletes (még most is az). Szinte azonnal összeköltöztünk, egy év múlva megkérte a kezem, és még a kapcsolatunk harmadik évfordulója előtt, 2010. májusában hivatalosan is összekötöttük életünket. 28 éves voltam én akkor, Ő 29 és azt beszéltük meg, hogy egy évet leszünk még kettesben, aztán bővítjük a kis "családunkat". Volt közben nászút, életem talán legizgalmasabb és legszebb hete, és volt sok minden jó dolog, és én már gondolatban készültem az anyaságra, a teherbeesésre. Magzatvédő vitaminokat nézegettem, fórumokat olvasgattam és már a tervezés is olyan örömmel töltött el, amit eddig nem ismertem.

Akkori orvosom tanácsára a fogamzásgátlót szedtem egészen májusig, ő azt mondta nekem, a hormonok gyakorlatilag azonnal ürülnek a szervezetből, ezen aggódnom nem kell, a magzatvédő vitamint viszont ajánlja elkezdeni már az első próbálkozós hónapban. Így is tettem és amikor a doki türelemre intett, felvilágosított, hogy ez nem feltétlen hipp-hopp fog menni, ahogy én azt elképzelem, akár hónapok is eltelhetnek az első pozitív tesztig... nos én elnézően hallgattam, bólogattam, hogy "igeeeen, perszeee" és biztos voltam abban, hogy én még a nyáron teherbe esem. 

Június volt az első hónap, amikor nem védekeztünk, nagyon határozottan éreztem a 14. napon a peteérést, az ovuláció közeledtét és örültem, hogy rendben lesz itt minden, működök én azonnal, tessék, megmodtam. Voltunk is együtt, eztán csak nem sikerült, a 29. napon megjött a menzeszem, de nem törtem le, örültem, hogy legalább pontos.

Az is volt. 1-2 hónapig. Egyre hosszabb ciklusaim lettek, 35, majd 40 naposak, aztán ősszel egyszerűen nem akart megjönni. Persze tesztelgettem vadul, mind negatív eredménnyel. Kórházba mentem, teljes hormonsor vizsgálatot és uh követést rendeltek el, továbbá azt mondta a doki egyelőre nem hozza meg gyógyszeresen, nézzük meg, hány napos is lesz a ciklusom. 54 lett. Mentem vérvételekre és a ciklus 11. napján uh-ra, ahol megállapították, hogy mindkét petefészkem policisztás, peteérés nincs, PCOS gyanú áll fenn.

Szédelegve és leblokkolva jöttem ki akkor onnan. Annyiszor felmerült már bennem a PCOS lehetősége, aztán elolvastam a tipikus tüneteket és aztán úgy döntöttem, nekem nem az a bajom. Persze azóta tudom, hogy lehet magamat diagnosztizálgatni, csak nem érdemes.

November elején a hormonos és uh eredményekkel elmentem az orvosomhoz, aki megint megnyugtatott, clostilbegytet írt fel és a ciklus második felére duphastont és azt mondta majd ettől jól teherbe esem. Az ember a pozitív hírt fenntartás nélkül fogadja, csak aztán amikor nem igazolódik, elkezd utánajárni a dolgoknak, aztán leesik az álla. Merthogy a closti az eredményt hozó, de nem veszélytelen és nem csodaszer. És ma már azt is tudom, hogy uh követés nélkül veszélyes is lehet. Uh az én dokimnál nem volt és azt mondta nem is érdekes, 2X1 az nem sok, az meg se kottyan magamfajtának.

Fél év után beutalót írt a férjemnek andrológiai vizsgálatra, nekem pedig azt mondta nincs mese, átjárhatósági vizsgálat kell laparoszkópiás és elő is jegyzett májusra. A második házassági évfordulónkon feküdtem be a kórházba és én arra gondoltam, nem baj, szökőév van, igaziból úgyis tegnap volt és hát most megint előrelépünk. A műtétet másnap elvégezték, közben kiderült hogy az egyik petefészkemet is műteni kell policisztásodás miatt, egy kalap alatt azt is megcsinálták. 

A műtét után a dokim azt mondta, hogy az egyik petevezetékem teljesen átjárható, a másik nehezebben, de szintén az, egyébként ilyenkor a kontrasztanyag jól átmossa, így javítottak a helyzeten, nagyobbak az esélyek. Folytattuk ahol abbahagytuk, closti és duphaston uh követés nélkül. A ciklusaim kb. 35 napra álltak be, de volt, hogy ennél is hosszabbak voltak. 

Közben diétázni kezdtem és fórumoztam továbbra is. Új barátaim lettek, a lányok, akik ezt élik át amit én, valóságos tapasztalataik vannak és nagy szívük és velük mindent megoszthattam, őket nem terheltem. Illetve ezt jelenidőben kell írni, mert néhányójukkal (de hülye szó) barátságot kötöttem. Nyár volt, ami amúgyis az én évszakom, és mi a férjemmel egyre türelmetlenebbül (általában én vagyok a türelmetlenebb, bár mostanság már ő is) vártuk a csodát, mert ennyi idő után bizony már a csodát várja az ember. Még jó, hogy hiszek a csodákban, különben nehéz lenne ;) Jártam akupunktúrára, mentünk hosszúhétvégézni meg nyaralni a családhoz és az idő telt és múlt és én nem lettem terhes. Engem már erősen kezdett elbizonytalanítani, hogy az orvosom rutinszerűen kezel, elbeszélünk egymás mellett, nem csinál ultrahangvizsgálatot, nem is veti fel a pl. az endokrinológus, az inzulinvizsgálat lehetőséségét, bár a metet felírta, mert ugyebár szükséges.

Ekkor a szerencsés véletlennek köszönhetően - ami amúgy nem létezik, semmi sem véletlen - bementem frufrut vágatni és a fodrásszal beszélgettem sok mindenről és ő ajánlott nekem egy orvost, az orvost, aki új reményt hozott. Be is jelentkeztem, elmentem az eredményeimmel és már azonnal pozitívan hatott rám. Meghallgatott. Sőt! Kérdezett. Nem legyintett a lelkivilágomat illetően, nem mondta, hogy ő nem pszichológus, hanem nőgyógyász, nem, sőt elkezdett nekem beszélni a betegségemről és annak pszichoszomatikus oldaláról. Sok mindent mondott, olyat is, amit nem hallottam szívesen akkor, magamban felhúztam a szemöldököm néhány felvetésére és azt gondoltam "Mit képzel?!"... de később MAGAMBA NÉZTEM, átgondoltam... és már nem legyintek rá! Hanem adok a szavára. Megnézett ultrahanggal és meghatározta milyen gyógyszert szedjek, mennyit a továbbiakban és megbeszéltük, hogy minden ciklusban megyek hozzá és ultrahanggal követi a peteérésemet. Azóta is hozzá járok és nincs könnyű dolga velem, de a lényeg, hogy bízom benne és ami talán még fontosabb, ő is bízik bennem és abban, hogy egyszer majd mást is látunk az ultrahangon.

Közben nagynénémnek köszönhetően eljutottam egy belgyógyász szakorvoshoz, akinek egyik szakterülete az inzulinrezisztencia kérdése. Vele órákat beszélgettem egy fa árnyékában, elmondta nekem, hogy mit egyek, mikor és hogyan. Megnyugtatott, hogy ez kezelhető. Postán beutalót küldött nekem aztán és végre, ennyi idő után megtörtént a terheléses vizsgálat is. Az eredménye lehangoló volt. Az inzulinrezisztencia tény lett és kiderült, nem enyhe, hanem elég súlyos. Szerencsére addigra már elkezdtem diétázni, szedtem a metet, elkezdtem többet mozogni, így nem hirtelen kellett elindulnom ezen az úton. Kontrollra majd egy hónap múlva kell mennem, na majd remélem akkor boldog bejegyzést írok.

Még nincs vége a történetnek, de most azt kell írnom FOLYT. KÖV. mert blogon kívül is van élet, nem is akármilyen :))) Majd folytatom!!